Ma egy ismerősömmel beszélgettem, akit letaglózott a választás eredménye. Ez már nem meglepő, hiszen a csapból is ez folyik, de mondott még egy érdekes dolgot; a szülei olyan letargiába estek, hogy megfogadták, soha többet nem mennek szavazni. Ez az igazi vesztesége ennek a választásnak.

Az elmúlt évek másról sem szóltak, mint a fotelban ülő, kisujját nem mozdító, „nyájat alkotó” magyar állampolgárokról. Aztán tessék, minderre rácáfoltak az emberek, olyan tömegesen mozdultak meg és mentek el szavazni, hogy a választási helyszínek alig tudtak megbirkózni a feladattal. Komolyan elhitték, hogy fontosak és felelősséget vállalva dönthetnek a saját életükről. Aztán jött a hideg zuhany, az arculcsapás; fölösleges volt, színjáték az egész. Azokról az állampolgárokról beszélek, akik vasárnap a kormányváltás miatt mozdultak meg. Ők azok, köztük Gabi szülei, akik eldöntötték, hogy soha többet, mert minek. Az igazi vesztesége a vasárnapi voksolásnak ez, az emberek hitének teljes elvesztése, a tenni akarás letörése, a „bármit teszel, úgyis mindegy” állapot tovább sulykolása.

Vajon ez a morális amortizáció, a passzivitás bebetonozása milyen jövőképet fest elénk?

Milyen irányba tud menni egy ország, ahol az állampolgárok közel fele fölöslegesnek, megsemmisültnek, leértékeltnek érzi magát? Milyen teljesítményt tud nyújtani egy hitehagyott, önbizalom vesztett ember? Elmondom, silány, nem törődöm, felelőtlen magatartás és teljesítmény a következménye. Kritikus helyzeteket okozhat ez egy ember esetén is, de mi van, ha milliókról, egy társadalom jelentős részéről van szó? Megrendítő.

Egyetlen ellenszere van a hatalom deformáló hatásának, kitartunk a valódi értékek mellett és tiszta lelkiismerettel a tükörbe nézve, minden nap megveregetjük a vállunkat, megerősítjük magunkat, hogy egyenes a gerincünk és mindent megtettünk, ami tőlünk telik. Ha naponta ezt milliók teszik, akkor van remény, hogy aktív, felelősségteljes polgárokként képesek leszünk megteremteni és fenntartani a MI Magyarországunkat.

Weith Katalin