68 év alatt 3600 eset csak Németországban, a katolikus egyház berkein belül... Nem kettő, nem 10, hanem 3600! Nem a börtönökben, hanem egy egyház fennhatósága alatt, az erkölcs és etika képviseletének intézményeiben, Isten földi szolgálóinak körében... Hány áldozatra van még szükség ahhoz, hogy végre valaki kimondja, abnormális és egészségtelen a cölibátus.

4 éves voltam, amikor a nagymamával vasárnaponként templomba mentünk. Olyan komor és rideg volt az egész, a nénik fekete ruhát és fejkendőt viseltek és leírhatatlan, egyedi hangulat lengte körül az egész hatalmas épületet, miközben mindenki nagyon furcsán viselkedett. Borzalmas szaga volt a füstölő fémdoboznak és az ostya a szájpadlásomra tapadt, amit nekem is a számba tett a plébános.

Legközelebb 7 éves koromban kerültem kapcsolatba az egyházzal. Hittanra jártunk páran a templomba, ahol mindenféle mesét mesélt a pap bácsi. Néhányszor ott voltam a foglalkozáson, de olyan hideg volt, hogy kabátban kellett ülni és inkább elmentem a másik templomba, ahol a lelkész felesége zongorázni tanította a gyerekeket. Ott meleg is volt és én is megtanultam a billentyűkből dallamokat csalogatni. Később tudtam meg, hogy egy református templomba tévedtem, aminek a szomszédságában a nagyközség könyvtára állt. Hamar átszoktam az olvasókörbe, mert ott minden elolvasott könyvért egy mesefigurás matricát kaptunk, így egy időre magam mögött hagytam az angyalokkal és félelmetes, szenvedő szobrokkal teli templomokat.

Kamaszkoromban kezdett foglalkoztatni a világ teremtése, honnan jöttünk, hova tartunk és hasonló létkérdések. Mindenfélét olvastam, megismerkedtem a buddhizmussal, majd húsz évesen találkoztam egy fiúval, aki magával vitt egy fiatalokból álló, katolikus csoportba, amit egy pár évvel idősebb plébános vezetett. A Bibliát értelmeztük egészen sajátos módon, közben néhányan gitároztak és dalokat énekeltünk. Úgy éreztem ez itt a paradicsom, egészen addig, míg ki nem derült, hogy a lelki vezetőnk beleszeretett az egyik fiúba a csoportban. Megsemmisültem.

A hit kérdése persze tovább foglalkoztatott és az elmúlt években volt szerencsém megismerni több egyház tanítását és találkozni személyesen egyházi, köztük katolikus vezetőkkel is. Az egyik legfontosabb megértésem az volt, hogy ők is emberek, itt élnek a földön, ugyanolyan testben, mint közülünk bárki. Férfiak, akik esendők.

Meddig lehet még vizet prédikálni és közben bort inni? A mai aktuálpolitikai helyzetben, hogyan lehet erős Európát építeni egy morálisan ennyire sérült, bűnökkel átitatott alapra? Ezek költői kérdések, ahogy tartok tőle az is, vajon milyen változások történnének a világban, ha holnaptól női pápa vezetné a katolikus egyházat és házasságot kötnének a papok

Weith Katalin